"Hiszem, hogy az embernek mindennap lehetősége nyílik rá,
hogy az élet minden területén eldönthesse, melyik a legjobb lépés."

/Paulo Coelho: A Zahir/

Dienstag, 31. Mai 2011

Meg lehet szokni???

Gyerekkorom óta vonzódom a hegyekhez, ahogy visszaemlékszem, mindig nagyon szerettem kirándulni, hegyre mászni, patakokon átgázolni, a síksággal nem igazán tudtam mit kezdeni.

Gáborral közös hegymászó-túrázó szenvedélyünk 2004ben kezdődött Déltirolban, onnantól kezdve évente 1-2szer nagyobb túrákra mentünk, emlékszem, hogy pár hónap "hegy-elvonás" után milyen csodás érzés volt megpillantani a havas csúcsokat, valahogy nem tudtam "telenézni" magam a látvánnyal.

Ezek alatt a nyaralások alatt sokszor irigykedve néztem a "bennszülötteket" és arra gondoltam, milyen jó dolog lehet ilyen szép helyen lakni, minden nap a hegyekben gyönyörködni, jó levegőt szívni és túrázni, kirándulni, amikor az embernek csak kedve van hozzá.
De aztán mindig azzal vígasztaltam magam, hogy nekik ez már a mindennapjukhoz tartozik, megszokott dolog, megszokott látvány és biztos nem tudnak úgy lelkesedni érte, mint mi, akik csak pár hetet töltünk ilyen helyen (ez egyébként a tengerparttal is így van, a szívem másik csücske erősen a víz felé húz :))))

Aztán ideköltöztünk Thunba. Annyira emlékszem még arra a napra, amikor első alkalommal pillantottam meg a hatalmas hegyeket, teljesen lenyűgözött.

Most akármerre nézek ki az ablakon, mindig 2-3-4ezer méter magas, havas hegyeket, zöld legelőket, domboldalakat látok, fél óra autózás után pedig ott vagyunk dirket a hegyek lábánál. Hetente 1-2szer biztos, hogy megyünk kirándulni, vonatozni, felvonozni, de nem, a látvánnyal nem tudok betelni!!!!! Húznak a hegyek, én pedig megyek és minden alkalommal újra és újra lenyűgöz, amit látok. Mert mindig más arcát mutatja, mindig valami más miatt szép, valami mást ad, de leginkább a nyugalom az, ami átragad rám, teljesen ki tudok kapcsolni és fel tudok töltődni ilyenkor. Lehet, hogy előző életemben hegyikecske voltam???? :D:D:D:D:D

Azt hiszem, a lelkesedésem semmit sem változott, sőt talán mondhatom azt is, hogy mióta karnyújtásnyira vannak a hegyek, még jobban vonzódom hozzájuk. De a képeket nézegetve azt hiszem, ez érthető is :)))





A fotó a Schynige Platte-n készültek, még többet ebben az albumban találtok :))

Kommentare:

Csilli hat gesagt…

Még ha nem is voltál hegyikecske, akkor is abszolút megértem, hogy vonzódsz hozzájuk ( persze a hegyekhez, nem a kecskékhez:)) Imádom nézegetni a fotóidat, annyira mesés helyeken jártok folyamatosan, és ki ne hagyj nekem egyetlen beszámolót sem, mert tudod a jóból sohasem elég:D És különben is, nélküled mikor jutnék el ennyi helyre??:)
Ps.: mail majd megy, igyekszem még a héten:D

V+G hat gesagt…

Én is mindig elcsodálkozom, hogy szinte minden nap másmilyenek a hegyek. Mintha még a méretük is változna napról napra, attól függően, hogy milyen az időjárás. Nekem a tavaszi arcuk különösen tetszik. Nagyon szépek a színek. :O) Szuper. Remélem tényleg nem lehet soha megunni.

Ági meg az angyalai hat gesagt…

Csodás képek és olyan valószínűtlenül színesek. Szinte érzem, hogy harapni lehet a levegőt ott.
És eszembe jutott az is, hogy a nyolcvanas években nagy divat volt ilyen poszterrel feldobni az unalmas panellakásokat (anyukámék sosem engedték én meg nem értettem miért..).

Jut eszembe. Ajánlom figyelmedbe egy szintén hegy- és túraimádó Szilvi barátnőm blogját
www.turakolyok.blogspot.com
Ölellek!

Ági

Ferilka hat gesagt…

Szívemből szóltál ismét, én sem tudok betellni a hegyek látványától!