"Hiszem, hogy az embernek mindennap lehetősége nyílik rá,
hogy az élet minden területén eldönthesse, melyik a legjobb lépés."

/Paulo Coelho: A Zahir/

Dienstag, 2. Oktober 2012

Déjà-vu...

A blognak köszönhetően ismét megismerkedtünk egy nagyon kedves magyar családdal (és megint csak örültem, hogy habár már többször terveztem, de nem zártam be eddig a blogomat :))

A papa már két hónapja Bernben dolgozik, 2 hete pedig kiköltözött a mama és a két gyerek is (4 és 6 évesek). Emailben és telefonon kezdtünk el ismerkedni és mivel első pillanattól kezdve nagyon szimpatikusak voltunk egymásnak és nagyon egy hullámhosszon mozogtunk, így minél előbb szerettünk volna élőben is találkozni :) Múlt héten Bernbe mentünk Marcellel, pár órát együtt töltöttünk, már akkor látszott, hogy nagy az összhang mind a gyerekek, mind pedig mi közöttünk (a férjek megint kimaradtak, de talán hamarosan össze tudunk hozni egy teljes családi találkozót is :)

Tegnap pedig egy egész napot töltöttünk együtt, Juditék eljöttek hozzánk, a gyerekek rögtön belevetették magukat a játékba, Marcel is élvezte és most irigy sem volt a játékaival, ami nála azért nagy szám :) Mi nyugodtan tudtunk beszélgetni Judittal és talán azért is találtuk meg annyira a hangot, mert mintha 2 évvel ezelőtti saját magamat láttam volna benne... Annyira át tudom érezni a helyzetét, a kezdeteket, mikor az ember idegenként új életet kezd egy idegen országban, mikor nem ismeri ki, elveszettnek érzi magát, minden ismeretlen, minden új, rengeteg a kérdőjel, a miért és a bizonytalanság és hatalmas a honvágy...

Eddig nekem fel sem tűnt, hisz nem nagyon volt összehasonlítási alapom, de ahogy beszélgettünk Judittal, rájöttem, hogy a két évvel ezelőtti állapothoz képest mennyivel jobban otthon érzem magam (no persze ez relatív, mert nem kellene sokat győzködni, hogy menjünk vissza Bécsbe ;)))), mennyivel biztosabban mozgok, hisz már sok minden ismerős és sokkal kevésbé vagyok bizonytalan és elveszett, mint mikor ideköltöztünk. Persze ez természetes, hisz mégis eltelt több, mint 2 év, amióta itt élünk és ez egy hosszú folyamat, de igazából nem tudatosult bennem addig, amig nem találkoztam valakivel, aki most éli át a kezdeteket, minden kínlódásával és nehézségével együtt.. Igen, most és így szembesültem azzal, hogy a kezdeti szorongás, félelem, elkeseredés és sokszor harag megváltozott bennem és mennyivel könnyedebben veszem a dolgokat, mint az elején. De ez egy hosszú út, mindenkinek végig kell mennie, aki új életet akar kezdeni egy idegen országban... És még messze nincs vége, hisz pl. Bécshez hasonlítva nem mondhatnám, hogy hú de jó itt élni, de könnyebb úgy, ha az ember megpróbálja a szépet és a pozitív dolgokat előtérbe helyezni...

Emlékszem, kezdetben (és a mai napig is) ha rossz volt a kedvem vagy elkeseredett voltam, autóba ültem és elmentem a hegyekbe...akár egy-két óra szép környezetben, jó levegőn, hegyek között, tavak mellett annyira fel tudott és fel tud tölteni, erőt ad, táplálkozom belőle a zordabb napokon...

Ezért is örültem, hogy tegnap Juditékkal el tudtunk menni Grindelwaldba. Épp nagy éves vásár volt, rengeteg kirakodó és bár nem volt túl jó idő, a felhők majdnem a földig értek és a hegyekből semmit nem lehetett látni, de Juditéknak így is nagy élmény volt. Én pedig örültem, hogy tudtam nekik valamit mutatni a jó, a szép, a hangulatos oldaláról is és sikerült neki is feltöltődnie.
A gyerekek persze élvezték a körhintát, a sült gesztenyét és végül az arcfestést :))) Marcellel már nagyon sokszor álltunk végig arcfestő-sort, odáig már többször eljutottunk, hogy kiválasztotta a mintát, de eddig mikor sorra került volna, mindig elfogyott a bátorsága :) Most viszont ő kérte, hogy fessék meg az arcát, nagyon büszke volt és szerintem egy igazán aranyos kistigris lett belőle :))










Nagyon jó nap volt, jól esett a lelkemnek, hogy tudtam egy kicsit "segíteni", hisz jó érzés, ha valakit felkarolnak és van kire számítani egy idegen országban :)))

(az már csak hab a tortán, hogy kiderült, Juditék is Sümegről származnak, az anyukája és az én nagybátyám egy osztályba jártak és az egész család ismerte egymást.... :))) hiába, mindig is mondtam, hogy kicsi a világ :))))

Kommentare:

Gree hat gesagt…

Húúúúúúúúúúú Orsi, szivemből szólt ez a bejegyzésed. Kicsit nehéz a lelkem nekem is mostanság, de a hétvégén megyünk haza. :D

Anonym hat gesagt…

még két év és otthon is érzed majd magad!:)
(pont holnap lesz 4 éve, hogy kiköltöztünk az usa-ba, és már ezt érzem az otthonomnak inkább)

nagyon örülök, hogy nem zárod be a blogot és annak is, hogy újabb barátokat találtál!!
berry

khase hat gesagt…

Gree, jo hazautat!! Meddig maradtok??

Berry, igen, gondoltam Ratok, hogy mar 4 eve kint vagytok!!! Hihetetlen!!!!
hat majd meglatjuk, mi lesz 2 ev mulva :))))