"Hiszem, hogy az embernek mindennap lehetősége nyílik rá,
hogy az élet minden területén eldönthesse, melyik a legjobb lépés."

/Paulo Coelho: A Zahir/

Freitag, 31. Mai 2013

Hegylakók :))))

Ha valaki 2010 májusában, Bécsben azt mondja nekem, hogy 3 év múlva egy kis svájci hegyi faluban fogok élni, biztos, hogy kinevetem és nem normálisnak tartom....Nekem Bécs után már Thun is falunak tűnt a maga 40ezer lakosával, erre most mit csinálunk?? Felköltözünk 1000 méter magasra, egy 1200 lelkes kis faluba :)))


Nem, nem ment az agyunkra a meleg és a napsütés (az eső és a hideg annál inkább), csak mérlegeltünk...Mint ahogy már írtam, Marcel ovija miatt merült fel egyáltalán a költözés gondolata, mivel 5 éves kortól állami "kindergartenbe" járnak a gyerekek, amit nem lehet választani, szigorúan körzet szerint osztják be a gyerekeket és Thunban a mi körzetes ovink volt az egyetlen, amelyikről úton-útfélen rosszat hallottunk. Azt elég gyorsan eldötntöttük, hogy nem szeretnénk, ha ebbe az oviba járna, így elindult a "hovaisköltözzünkmármegint" című projekt.

Az utóbbi 4 hónapunk szinte semmi másról nem szólt, mint hogy számolgattunk, latolgattunk, informálódtunk és persze lakásokat keresgéltünk. A végére nekem már káprázott a szemem az ingatlanos oldalaktól és annyit telefonálgattam, mint eddig összesen nem itt Svájcban.. 3 különböző kanton jött számításba, több környék, több falu-város, megnéztünk vagy 30 lakást és sok óvodát. Marcel hihetetlen partner volt, kezdettől fogva végigbeszéltük vele a dolgokat, mindent lakást együtt néztünk meg, utána együtt alkottunk véleményt róla, tavaly ez még elképzelhetetlen lett volna, most sokkal jobban viselte a kis lelke és olyan nagyfiúsan állt hozzá a dolgokhoz.

Több szempontot is figyelembe kellett vennünk, aztán a 20. lakás után rájöttünk, hogy mint annyiszor az életben, komromisszumok nélkül nem ússzuk meg. A legfontosabb az volt, hogy találjunk Marcelnek egy olyan ovit, ami szimpatikus, ami jónak tűnik, persze egy bizonyos fokig mindegyik "zsákbamacsak", de lehet szűkíteni a kört. A nemzetközi ovi/iskolákat elvetettük, mert nem voltunk meggyőződve, hogy annyival többet kapna Marcel, mint amennyivel többet kellene havonta fizetni értük. Most már "csak" azt kellett eldönteni, HOL? A legkézenfekvőbb megoldás Thun, mert itt már ismerünk mindent, nem lenne túl nagy változás és itt is vannak jó ovik. Aztán keresgéltünk Zug és Schwyz kantonban is, mert ezeken a helyeken a legkedvezőbb az adózás (minden kantonban más adót kell fizetni és bizony hatalmas különbségek vannak), de rá kellett jönnünk, hogy amit nyernénk az adón, azt elveszítenénk a lakbéren, hiszen ezekben a kantonokban csillagászatian magasak a bérleti díjak. Rengeteg időt töltöttünk azzal, hogy feltérképezzünk városokat, falukat, de rá kellett jönnünk, hogy különösen Zug olyan szinten zsúfolt és agyon-épített, hogy nem sok privát szférája maradna az embernek, egyáltalán nem éreztem ott jól magam. A legtöbb külföldi cég oda települ a kedvező adózás miatt, ez egyrészről jó, mert nagyon nemzetközi a közönség (olyan szinten, hogy Zug utcáin sétálva szinte csak angol szót hall az ember), másrészről megfizethetetlenek a lakások, legalább is egy hasonló színvonalú, mint a mostani, számunkra elérhetetlen lett volna (és hát az ember már csak ilyen, hogy visszafelé nem olyan szívesen lép...).

Az idő egyre sürgetett bennünket, mivel tudtuk, hogy május 31. az utolsó dátum, amikor még fel tudjuk mondani a lakást, utána már Marcel ovikezdése miatt nem tudnánk költözni (itt augusztus 12-én kezdődik már a tanév!!).

Egyre feszültebbek voltunk, egyre idegesebbek, nem tudtam aludni, néha azt gondoltam, szétrobban a fejem a sok gondolkodástól és lassan kezdtünk beletörődni abba, hogy maradunk, Marcel pedig itt kezdi az ovit, az iskoláig meg lenne még időnk....

Sokat beszélgettünk itteni barátnőimmel, aztán egyik nap Zsófi, aki családjával itt lakik Thun felett a hegyen, nekem szegezte a kérdést: "És miért nem költöztök ebbe a faluba?? Szuper az ovi (kisfia második éve oda jár és kezdettől fogva csak szuperlatívuszokban mesélt az oviról és az óvónénikről is), nagyon jó a közösség, vannak külföldiek is, sok német, kanadai, amerikai (sokan Bernbe járnak be onnan dolgozni), 5 perc alatt Thunban van az ember, de mégis nagy a nyugalom, a biztonság, szuper jó a levegő, csodás a kilátás, kell ennél több??

Először nem is tudtam, mit mondjak, annyira nem merült fel lehetséges opciónak, hogy oda költözzünk. Aztán mint annyiszor az elmúlt három év alatt, elkezdtünk pro és kontra érveket keresni és rá kellett jönnünk, hogy nagyon sok minden szól emellett a falu mellett. Legfontosabb persze az ovi, hiszen első kézből vannak a szuper infók, aztán az, hogy vannak ott barátok, tehán kezdettől fogva lenne kire számítani. Nem ismeretlen a hely, Marcel mindig is szeretett ott lenni és tényleg nincs elszigetelve a világtól (csak ha azt veszem, hogy Bécsben a legjobb barátnőmék közel egy órányi autózásra laktak, de soha nem volt kérdés, hogy a sok utazás miatt elinduljak-e, akkor ha 5 perc alatt Thunban vagyok, az semmi ahhoz képest).

Kezdtünk megbarátkozni a gondolattal, sőt minél többet beszélgettünk róla, annál szimpatikusabbnak tűnt ez az ötlet. Egy valami hiányzott csak, mégpedig egy bérlakás.....Ugyanis a falu arról híres, hogy aki egyszer odaköltözik, nem akar onnan eljönni és a legtöbb ház / lakás magántulajdonban van. Ahhoz, hogy mi venni tudjunk itt egy lakást, legalább két lottón kellene nyerni egyszerre, így maradt a reménykedés, hogy hátha valami csoda folytán mégis lesz egy szabad kiadó lakás.

Múlt hét elején aztán megjelent egy a hirdetések között!! Bár csak 3,5 szobás, de elég nagy alapterületű, így rögtön lecsaptunk rá és egy hete csütörtök este meg is tudtuk nézni. Akkor már annyira beleéltük magunkat abba, hogy odaköltözünk, hogy csak azon imádkoztunk, lakható legyen a lakás, a többit majd meglátjuk. Részletesen majd később írok róla, a lényeg annyi, hogy 2008ban épült a ház (6 lakás van benne), a lakás maga 120 m2, galériás, azaz kétszintes, parkettás (ami 3 év sötétszürke kőpadló után egy kész álom), két fürdőszobás, a kilátás pedig leírhatatlanul gyönyörű :)) A bolt 50, az ovi 300 méter, a talán egyetlen hiányossága az, hogy nincs garázs, de azt hiszem, ennyi belefér :) Egyszóval minden várakozásunkat felülmúlta a lakás és ha azt vesszük, hogy ez volt az egyetlen, akkor igencsak elégedettek lehetünk a találati aránnyal :))

Gábor is bevállalta a több utazást, mert akármilyen közel is van Thun, mégis csak fent a hegyen leszünk, de neki a fő motiváció az, hogy akkor végre vehet magának is egy autót :))) Marcel járhat oda úszni, ahova eddig is, a többi sportlehetőség is adott, tehát Thun infrastruktúráját továbbra is ki tudjuk használni majd.

Sok időnk nem maradt, pontosabban a 24. órában dőlt el a sorsunk (szokás szerint, már megint :))) A mai nappal felmondtuk a mostani lakásunkat és aláírtuk a másik szerződést :)))) (szerencsére azonnal megkaptuk a lakást, nem kellett heteket várni a döntésre :)) Augusztus elsején tehát költözünk :))) És még mondja valaki, hogy unalmas az élet.... a miénk biztos, hogy nem az :)))

Azért pár évet öregedtünk az elmúlt hónapok alatt és az ősz hajszálaink száma sem lett kevesebb, de azt hiszem, hogy a sors ismét kegyes volt hozzánk, hogy sikerült végül döntést hoznunk és lakást találnunk. Most tele vagyunk reményekkel, bár még szoknom kell nagyon a gondolatot, hogy falusi asszony leszek :)))) De pozitivan állunk hozzá és bízunk abban, hogy Marcelnek nagyon jó helye lesz az ottani oviban, hogy sikerül jól beilleszkedni a falusi közösségbe, hogy sikerül barátokat találni, hogy megszokjuk-megszeretjük az ottani életet és hogy nem fogjuk megbánni ezt a lépésünket.

Aztán a következő lépésben szeretnék Thunban egy fotózásra alkalmas műtermet bérleni, mert egyrészt az új lakásban hely sem lenne rá igazán, másrészt meg szeretném megtartani a kis privát szféránkat és nem mindenkit beengedni a lakásunkba :) Szóval ha az is összejön, akkor azt hiszem, igazán elégedettek lehetünk, de egyelőre induljon el az új életünk:)

Azért ezekben a szivárványokban csak van valami :)))))

Donnerstag, 30. Mai 2013

Gyereknapok III. - Happyland :)

Igencsak elmaradtam a montreux-i hétvége harmadik napjáról készült beszámolóval, a nagy tényfeltárás előtt most gyorsan pótolom :)

A labirintus és vonatos park után az utolsó napra egy vidámpark látogatást terveztünk be. Hétfő reggel ragyogó napsütésre ébredtünk, bár elég hideg volt, de itt már minden bónusznak számít, ha nem esik az eső :))



Miután kichekkoltunk a hotelből, elindultunk dél felé, a Rhône völgyébe, hogy megcélozzuk a Siontól nem messze fekvő Happyland vidámparkot. A park úgy hirdeti magát, mint Svájc legnagyobb vidámparkja, hát amikor odaértünk, nem igazán tudtuk, hogy sírjunk-e vagy nevessünk ettől a kijelentéstől, mivel a látvány igencsak siralmas volt...

Aztán megállapodtunk abban, hogy biztos ez az egyetlen ilyen park itt Svájcban, tehát akkor lehet a legnagyobb is :))) Marcel persze már teljesen be volt zsongva, soha nem volt még vidámparkban és teljesen odavolt, hogy végre ülhet hullámvasúton, így nem volt szívünk visszafordulni.

A belépő még svájci viszonylatban is borsos, a három park közül itt fizettünk a legtöbbet, közel 80 frankot (3 év felett a gyerekeknek is kell belépő), azért ennyi pénzért más vidámparkban sokkal színvonalasabb attrakciók várják a látogatókat.....

A parkban rajtunk kívül két kis ovis csoport volt, persze egy hétfő délelőtt nem kifejezetten vidámparkos kirándulásokra való :) Ennek megvolt az előnye, hogy sehol nem kellett várnunk, inkább mindenhol ránk vártak, furcsak is volt, hogy csak mi miattunk indítottak el egy csomó dolgot :))

A park szerintem a 4-7 éves korosztálynak nagy élmény, mert tényleg olyan körhinták, pörgő-forgók, csúszdák és egyebek vannak, amikre többségben egyedül, de szülővel mindenképp fel tudnak ülni. Persze a legnagyobb attrakció Marcelnek a hullámvasút volt, rettentően élvezte, rengeteget mentünk vele. A "legveszélyesebb"´, már ha lehet ilyen mondani, az a vizi hullámvasút volt, vagyis nem tudom, pontosan hogy hívják magyarul, amikor egy farönk-szerü csónak felvisz egy nagy magasságba és onnan 18 métert zúdul alá, egyenesen a vízbe :) igaz, vettünk előtte kis esőkabátot, ami később kiderült, semmire sem volt elég, de szerencsére akkor már elég jól sütött a nap, így hamar megszáradtunk :)






















Szerintem nem éri meg a pénzét, Marcelnek viszont mindenképp nagy élmény volt :)) Olyannyira, hogy mikor pár napja kérdeztem tőle, mit szeretne szülinapjára, azt mondta, hogy semmi mást, csak egy vidámparkba szeretne elmenni :))))) De az biztos, hogy nem ide...

Samstag, 25. Mai 2013

Amikor hívnak a hegyek....

Felelőtlenek, meggondolatlanok, egoisták voltak? Biztosan nem, inkább emberek, akiknek voltak álmaik és merték élni az álmaikat, volt akaraterejük és kitartásuk, olyanok, akik hittek, reméltek és mindig újabb és újabb célokat tűztek ki maguk elé, akik küzdöttek, nem adták fel soha és akiknek a kihívások jelentették az életet. Kihívások és a hegyek. Akiket vonzott a messzeség, a fehér havas csúcsok, az, hogy egybeolvadva a természettel valami olyat érjenek el, amit addig még soha.

Nem, minden részletében nem tudom megérteni, mert ÉN úgy gondolom, hogy ha már valakinek családja, gyermekei vannak, akkor legyen az a legfontosabb az életben. De Zsoltnak volt egy felesége, aki mint maga is hegymászó, tudatában volt annak, mivel jár ez az életforma és ezzel együtt vállalta a házasságot és a gyerekeket is. Mi kívülállók pedig milyen jogon ítélkezünk valaki felett, akit nem is ismertünk? Persze mondhatjuk, hogy azért a Himalája és a kanapé között vannak még lehetőségek, vannak fokozatok, vihetünk végre úgy is nagy tetteket, megvalósíthatjuk úgy is álmainkat, hagyhatunk nyomot úgy is a Földön, hogy közben kevésbé tesszük ki magunkat a veszélyeknek. De nekik ez kevés volt, az ő könyvükben más volt megírva, ők magasra vágytak, nekik ez kellett ahhoz, hogy teljes és boldog legyen az életük.

Két hegymászó élményükre gondolok szerda óta nagyon sokszor... És sok minden megvilágosodott azóta, bár semmi jogom és alapom, hogy Hozzájuk hasonlítsam magunkat, de akkor és ott nekünk az egy hatalmas kihívás volt.


2006ban Déltirolban másztunk meg életünkben először egy igazán magas hegyet. Úgy, hogy előtte csak kisebb túrákat tettünk addig, úgy, hogy még soha nem mentünk keskeny sziklákon szakadék szélén csak kötelekbe kapaszkodva, úgy, hogy Gábornak tériszonya van és úgy, hogy sokat nem konyítottunk a hegymászáshoz. A Pragser Wildseetől indultunk, ami közel 1.500 méter magason fekszik. Csak egy kis túrát terveztünk, arról még álmodni sem mertünk, hogy a tó feletti, 2.810 méterre magasodó csúcsot, a Seekofelt elérjük. Több órás gyaloglás után a gerinc aljára értünk, ahonnan még egy igen meredek és veszélyes sziklafal vezetett fel a csúcsra. Az agyunk azt mondta: "Gyertek, üljetek be a hüttébe, egyetek-igyatok valamit, pihenjetek, aztán induljatok el lefelé!". A szívünk viszont: "Ha már idáig elértetek, ne adjátok fel, ott a csúcs, hódítsátok meg!!". Szerintetek???? Mikor ott áll az ember, előtte a cél, akkor nehéz visszafordulni... Így minden erőnket összeszedve felkapaszkodtunk a csúcsra és tényleg leírhatatlan élmény volt!! A kilátás, körben a Dolomitok hegyei, lent a tó, mi meg olyan aprónak, ugyanakkor olyan hatalmasnak éreztük magunkat. Mert megcsináltuk, mert sikerült, mert elértük a célunkat. Ott az akkor nekünk óriási teljesítmény volt (lemenni a hegyről még nagyobb....), persze utána 3 napig meg sem bírtunk mozdulni az izomláztól, de rettentő büszkék voltunk magunkra.


A másik meghatározó hegymászós élményünk 2007ben volt, Tirolban. Életünk első 3000-es hegyét, a Furglert másztuk meg Serfausból indulva. Ragyogó napsütésben indultunk, nem törődve az egyre feketébb felhőkkel, csak azzal, hogy megcsináljuk, hogy felérjünk a csúcsra, hogy átlépjük a bűvös háromezres határt. Ismét hatalmas élmény volt és magunknak bizonyíték, hogy igenis meg tudtuk csinálni, képesek voltunk elérni a célunkat, ugyanakkor hihetetlen is volt ott állni a kereszt alatt, abban a magasságban. Aztán hirtelen mindenki, aki fent volt a csúcson, elkezdett kapkodva pakolni, akkor mi is egy kicsit jobban körülnéztünk és rémülten láttuk, hogy a fekete felhők egyre közelednek és egyre feketébbek lesznek. A hegyre két út vezetett fel, mi fölfelé a lankásabbat választottuk, a másik, sziklás a túrakönyv szerint csak gyakorlott hegymászóknak ajánlott...Viszont mindenki a szikláson indult lefelé, mondván a sziklák között jobban meg lehet húzódni a vihar elől. No akkor annak már fele sem volt tréfa, egyre sötétült el a világ, aztán leszakadt az ég....Nem jutottunk nagyon messzire, csak egy kicsit lefelé a csúcstól, nehogy belénk csapjon a villám... Egy másik hegymászó párral szorosan egymáshoz bújva, fejünket lehajtva vártuk, hogy vége legyen a viharnak és reménykedtünk, hogy amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is múlik... a fejünkön kopogott a jég, a hőmérséklet vagy 10 fokott ugrott lefelé, kezdtünk átfagyni és halálfélelmünk volt.. Megállt az idő, nem volt semmi más, csak mi, a hegy és a vihar.. Ezt megérteni nem lehet, át kell élni, benne kell lenni, hogy tudja az ember, miről is van ilyenkor szó.. Mikor kicsit csendesedett a vihar, a még mindig zuhogó esőben elindultunk lefelé, jó ha fél métert látva magunk előtt, szikláról sziklára csúszkáltunk, közben én Gáborért aggódtam halálra magam (a tériszonya miatt, jaj csak nehogy lenézzen és lássa, milyen magason vagyunk...), ő pedig miattam, mert nem volt időm rendesen felöltözni, így rövidgatyában és szétfagyott kezekkel másztam lefelé...

Aztán hirtelen kisütött a nap, mi leértünk a sziklák aljára és tényleg nem tudtunk elégszer hálát adni, hogy túléltük..



De nem rossz emlékként maradt meg bennünk ez a túra, egyrészt nagyon sokat tanultunk belőle, másrészt ott volt az elégtétel, a büszkeség, hogy elértük a célunkat, felértünk a hegycsúcsra és épségben le is jutottunk onnan.

Nehéz ellenállni, ha valakit hívnak a hegyek... Nagyon sajnálom Zsoltékat, de talán a családjukat is vígasztalja az a tudat, hogy ők élték az álmaikat és ott álmodnak tovább, ahol mindig is szerettek lenni... A nagy hegyek végtelen messzeségében...

"Láttam Uram, a hegyeidet
S olyan kicsike vagyok én.
Szeretnék nagy lenni, hozzád hasonló,
Hogy küszöbödre ülhessek, Uram.
Odatenném a szivemet,
De apró szivem hogy tetszene néked?
Roppant hegyeid dobogásában
Elvész ő gyönge dadogása
S ágyam alatt hál meg a bánat:
Mért nem tudom hát sokkal szebben?
Mint a hegyek és mint a füvek
Szivükben szép zöld tüzek égnek
Hogy az elfáradt bogarak mind hazatalálnak, ha esteledik
S te nyitott tenyérrel, térdig csobogó nyugalomban
Ott állsz az utjuk végén -
Meg nem zavarlak, én Uram,
Elnézel kis virágaink fölött."

(József Attila: Isten, 1925 ősze)
 

Mittwoch, 22. Mai 2013

Rosszkedv-elűző

Tudom, kicsit unalmas dolog egyfolytában az időjárásról írni és arra panaszkodni, hogy már megint milyen hidegesősszelesbarátságtalan az idő, de lassan a tőzsgyökeres svájciaknak is elegük van abból, hogy minden nap esik az eső, hogy semmi kinti programot nem lehet szervezni-tervezni és hogy még mindig a téli ruhákban és cipőkben kell járni :(( Nem azt mondom, hogy megszoktam, de sokkal jobban viselem a hideget, mint 3-4 évvel ezelőtt, viszont azt, hogy napok (hetek/hónapok) óta alig látjuk a napot és október óta (azaz 8 hónapja!!!!!) fázom, na azt nagyon nagyon nehezen tudom megemészteni és egyre jobban rányomja a bélyegét a hangulatomra :(((

Ilyenkor mit tehet az ember? Hát persze, süt valami finomat :))))) Nálunk nagyon bevált a gesztenyeliszt, nagyon szeretjük, no nem azért, mert szigorúan paleos diétát tartanánk (pedig ez most nagy "divat", tényleg mindenhonnan ez folyik most :), egyrészt nem diétázunk, másrészt pedig nem szeretem a szélsőségeket, inkább kiválasztom minden irányzatból azt, amit szimpatikusnak találok és megpróbálom beleépíteni úgy a mi kis életünkbe, hogy abból a lehető legegészségesebb dolog jöjjön ki :))

Eddig palacsinta formájában próbálkoztam a gesztenyeliszttel, de az utóbbi időben valahogy soha nem akart összeállni a tészta, nem tudtam megfordítani, kínlódtam vele és volt, hogy egész adagnyi tésztát öntöttem a kukába, mert annyira felidegesedtem rajta. Volt olyan is, hogy mivel nem állt össze, császármorzsa lett belőle, amivel szintén nem arattam túl nagy sikert, persze hogy is, mikor azt nem lehet mogyorókrémmel/nutellával megkenni :))))

Aztán egyszer csak kipattant a megoldás :)) Gofri :)) Hisz az sokkal egyszerübb, kevésbé elrontható és sokkal gyorsabb :)))


Na ilyen szép és hosszú bevezető után akkor jöjjön a recept :))))

Hozzávalók (ebből nekünk hármónknak lesz egy reggelire való adag, túl sokat nem érdemes csinálni, mert ez tényleg csak frissen jó :)

10 dkg gesztenyeliszt
2 dkg mandulaliszt
pici só
pici szódabikarbóna
1 evőkanál olivaolaj
1 tojás
2 dc víz

Ez az alap, na most ezt úgy szoktam variálni, hogy a 12 dkg szárazanyagba teszek kevesebb gesztenyelisztet, viszont még kókuszreszeléket, mákot, kókuszlisztet, tényleg érdemes próbálkozni és kísérletezni, kinek mi ízlik jobban :)

A folyadék pedig nálam soha nem víz, hanem valamilyen gyümölcs+kókusztej összeturmixolva :)))) Most épp áfonya, málna és eper volt, hozzá egy narancs leve, hogy jó pikáns legyen :) Mondjuk jó kis lilás színe lett tőle, Marcel első körben rögtön visszautasította, hogy ez túl lányos, de aztán jóízűen befalta :))

Végül is kimérni nem szoktam, egy idő után rááll az ember szeme/keze, hogy milyen sűrű legyen a tészta (palacsintatésztánál kicsit sűrűbb a massza :)

Gofrisütőben kisütjük és már tálalhatjuk is. Szerintem friss gyümölccsel vagy valami pikáns lekvárral a legfinomabb, Gábornak gesztenyekrémmel ízlik, Marcel pedig mogyoró- vagy csokikrémmel eszi :)))



Laktató, egészséges, gyorsan megvan és még finom is :)))

Montag, 20. Mai 2013

Évszakok :)

Amikor megírtam a posztot a magányos fákról, már tudtam, hogy ez lesz az A FA... Még Bécsben laktunk, amikor már elképzeltem, kitaláltam, de valahogy a megvalósítás csak nem jött össze. Aztán tavaly augusztusban elkészült az első fotó, az őszire sem kellett olyan sokat várni, a télire pedig rengeteg időm volt... A tavasz jött legnehezebben (nincs is igazán), többször is elautóztam a fához, míg végre megjelentek az új zöld levélkék :)) Így utólag azt gondolom, hogy talán szerencsésebb lett volna olyan fát választani, ami tavasszal kivirágzik, nem csak kizöldül, akkor még szemléletesebb lett volna az évszakok változása, de az összkép így is nagyon tetszik :))) Azt hiszem, ez lesz a következő fotó, amit kinagyíttatok (és nem Marcel van rajta :)))))


És ha már a természet csodáinál tartunk, tegnap olyan szivárványt láttunk, mint még soha (pedig láttunk már párat életünkben :)))) Ballenbergben jártunk délután a skanzenben (fényképezőgépet direkt nem vittem, hogy most ne csak a fotózásra figyeljek, így is nagy élmény volt a park :)), 3 órán keresztül mászkáltunk napsütésben, aztán mikor beszálltunk az autóba, leszakadt az ég, de utána megint kisütött a nap, a Brienzersee felett ilyen dupla szivárványt varázsolva az égre.... percekig csak álltunk és csodáltuk, nem tudtunk betelni vele :)))) (persze azért megfordult a fejemben, hogy ha ott lett volna a fényképezőgépem, akkor kicsit jobb minőségben tudtam volna megörökíteni a csodát, nem csak telefonnal, de azért így is elraktároztuk elég mélyre :))))


Kíváncsi vagyok, ez a szivárvány mit üzent nekünk........... ;)

Freitag, 17. Mai 2013

Gyereknapok II. - Vonat-mániásoknak :))

A szombat esti csodás naplemente és csillagos ég után reménykedtünk, hogy vasárnapra talán egy kicsit jobb idő lesz, de reggel csak úgy kopogott az eső a tetőn, orkán szél volt és olyan hullámok a tavon, ami simán elment volna egy tengeti viharnak is... Ez azért szomorított el minket különösen, mert a tervünk az volt, hogy Montreux-ből hajóval megyünk át a tó másik partján fekvő kis városkába, Le Bouveret-be, a Swiss Vapeur Parc-ba, ami egy olyan vonat-fanatikusnak, mint Marcel, kihagyhatatlan :)))


Mivel a hajó 10.40-kor indult, gondoltuk, szép nyugisan megreggelizünk, aztán meglátjuk, merre dől el az idő. Végül az eső elállt és mit nekünk egy kis hullámzás és hánykolódó hajó, tartottuk magunkat az eredeti tervhez és felszálltunk a hajóra :) Igaz, én gyerekkorom nyarait vitorláson töltöttem, de már akkor sem szerettem bent lenni, mindegy volt, milyen az idő, esett, fújt, én kint éreztem jól magam :) Nem volt ez másképp most sem, amig a fiúk inkább a kabinban beszélgettek, addig én a hajó hátulján állva fujattam szét a fejemet élveztem a kilátást és a víz-szagot :) Persze szebb lett volna, ha jó idő van és lehet látni a tóparti hegyeket, de így a hatalmas hullámokkal legalább különös élmény volt :)








 
Chillon-i kastély :)
 
 


Bouveret a Genfi tó délkeleti csücskében fekszik, a másik attrakciója az aquapark, ahol voltunk már egyszer és szuper jól éreztük magunkat (csak akkor kb. 25 fokkal melegebb volt :)).

A Sviss Vapeur Parc-ot 1979-ben alapították, a 10.000 m2 területet maximálisan kihasználva 1,5 km-nyi sínt fektettek le. A vonatok kisebb-nagyobb fa és fém hidakon, alagutakon, hegyeken-völgyeken, tavak, folyók mellett futnak, ezen kívül sok épület, kastélyok, várak, házak, templomok kicsinyített mása is megtalálható itt. Tényleg olyan, mintha egy liliputi világba csöppent volna az ember :)))

A belépő itt sem vészes, bár itt már Marcelnek is kellett fizetni. De megéri a pénzét, különösen egy olyan napon, mikor rossz az idő, hiszen rajtunk kívül nem volt túl sok olyan elvetemült, aki kinti programot választott abban a jeges időben, így egyszer sem kellett sorba állni a vonatokhoz (na jó, azért néha nem bántam volna, ha egy kicsit melegebb van, vagy kevésbé esik az eső, eléggé átfagytunk a végére...). Egyébként egyszerre 5-6 vonat megy a parkban, 3 állomás van, ahol fel lehet szállni, a vonatok pedig folyamatosan közlekednek. Vannak gőz- és villanymozdonyok, van, ahova bele, van ahova rá lehet ülni a kocsikra és van fogaskerekű vonat is.  Egy menet kb. 10 perc, persze a harmadik után már nekünk kicsit unalmas volt, ha Marcelen múlna, akkor viszont még mindig ott lennénk :)) Hihetetlen, mennyire lelkes volt, mennyire élvezte, dacolva az időjárással, pedig azért a szelet ő sem szereti, de most nem zavarta, csak a vonatokra figyelt.

(a fotókat sajnos nem tudtam feltölteni a picasara, így ide teszem fel az összeset, pedig ennyit nem akartam, de akit nem érdekel, lapozzon :))) én szóltam :)))













 






 












 







 
Sőt még egy kis videó is van :))))

http://www.youtube.com/watch?v=CcY3ugq3Y1Q (valami miatt ezt sem tudtam máshogy beszúrni).

A parkban vannak éttermek is, piknikelni is lehet, szóval ez is egy egész napos program :) Azért egyszer napos időben is jó lenne elmenni, mert a kulissza is nagyon szép, a Genfi tóval a háttérben, no meg Marcelnek sem kellene kétszer mondani, kis vonatmániásoknak tényleg hatalmas élmény :))

A visszafelé utunk elég kalandosra sikeredett, mivel Bouveret-be ugyan megy több hajó is egy nap, visszafelé viszont csak egyetlen egy, reggel, így aztán busszal-vonattal keveredtünk haza, jó sok utazás volt, de megérte :) (eltekintve a megfázástól, ami ledöntött és azóta is kínlódok vele....).

Itt már hazafelé, mielőtt megint leszakadt az ég...



Azért egy kis séta Montreux-ben még belefért, bár olyan szép naplementét nem láttunk, mint szombat este, de legalább nem esett az eső :))






 
 

Mondanom sem kell, hogy ezután a nap után sem volt gond az elalvással :)))

Folyt. köv. :)