"Hiszem, hogy az embernek mindennap lehetősége nyílik rá,
hogy az élet minden területén eldönthesse, melyik a legjobb lépés."

/Paulo Coelho: A Zahir/

Samstag, 25. Mai 2013

Amikor hívnak a hegyek....

Felelőtlenek, meggondolatlanok, egoisták voltak? Biztosan nem, inkább emberek, akiknek voltak álmaik és merték élni az álmaikat, volt akaraterejük és kitartásuk, olyanok, akik hittek, reméltek és mindig újabb és újabb célokat tűztek ki maguk elé, akik küzdöttek, nem adták fel soha és akiknek a kihívások jelentették az életet. Kihívások és a hegyek. Akiket vonzott a messzeség, a fehér havas csúcsok, az, hogy egybeolvadva a természettel valami olyat érjenek el, amit addig még soha.

Nem, minden részletében nem tudom megérteni, mert ÉN úgy gondolom, hogy ha már valakinek családja, gyermekei vannak, akkor legyen az a legfontosabb az életben. De Zsoltnak volt egy felesége, aki mint maga is hegymászó, tudatában volt annak, mivel jár ez az életforma és ezzel együtt vállalta a házasságot és a gyerekeket is. Mi kívülállók pedig milyen jogon ítélkezünk valaki felett, akit nem is ismertünk? Persze mondhatjuk, hogy azért a Himalája és a kanapé között vannak még lehetőségek, vannak fokozatok, vihetünk végre úgy is nagy tetteket, megvalósíthatjuk úgy is álmainkat, hagyhatunk nyomot úgy is a Földön, hogy közben kevésbé tesszük ki magunkat a veszélyeknek. De nekik ez kevés volt, az ő könyvükben más volt megírva, ők magasra vágytak, nekik ez kellett ahhoz, hogy teljes és boldog legyen az életük.

Két hegymászó élményükre gondolok szerda óta nagyon sokszor... És sok minden megvilágosodott azóta, bár semmi jogom és alapom, hogy Hozzájuk hasonlítsam magunkat, de akkor és ott nekünk az egy hatalmas kihívás volt.


2006ban Déltirolban másztunk meg életünkben először egy igazán magas hegyet. Úgy, hogy előtte csak kisebb túrákat tettünk addig, úgy, hogy még soha nem mentünk keskeny sziklákon szakadék szélén csak kötelekbe kapaszkodva, úgy, hogy Gábornak tériszonya van és úgy, hogy sokat nem konyítottunk a hegymászáshoz. A Pragser Wildseetől indultunk, ami közel 1.500 méter magason fekszik. Csak egy kis túrát terveztünk, arról még álmodni sem mertünk, hogy a tó feletti, 2.810 méterre magasodó csúcsot, a Seekofelt elérjük. Több órás gyaloglás után a gerinc aljára értünk, ahonnan még egy igen meredek és veszélyes sziklafal vezetett fel a csúcsra. Az agyunk azt mondta: "Gyertek, üljetek be a hüttébe, egyetek-igyatok valamit, pihenjetek, aztán induljatok el lefelé!". A szívünk viszont: "Ha már idáig elértetek, ne adjátok fel, ott a csúcs, hódítsátok meg!!". Szerintetek???? Mikor ott áll az ember, előtte a cél, akkor nehéz visszafordulni... Így minden erőnket összeszedve felkapaszkodtunk a csúcsra és tényleg leírhatatlan élmény volt!! A kilátás, körben a Dolomitok hegyei, lent a tó, mi meg olyan aprónak, ugyanakkor olyan hatalmasnak éreztük magunkat. Mert megcsináltuk, mert sikerült, mert elértük a célunkat. Ott az akkor nekünk óriási teljesítmény volt (lemenni a hegyről még nagyobb....), persze utána 3 napig meg sem bírtunk mozdulni az izomláztól, de rettentő büszkék voltunk magunkra.


A másik meghatározó hegymászós élményünk 2007ben volt, Tirolban. Életünk első 3000-es hegyét, a Furglert másztuk meg Serfausból indulva. Ragyogó napsütésben indultunk, nem törődve az egyre feketébb felhőkkel, csak azzal, hogy megcsináljuk, hogy felérjünk a csúcsra, hogy átlépjük a bűvös háromezres határt. Ismét hatalmas élmény volt és magunknak bizonyíték, hogy igenis meg tudtuk csinálni, képesek voltunk elérni a célunkat, ugyanakkor hihetetlen is volt ott állni a kereszt alatt, abban a magasságban. Aztán hirtelen mindenki, aki fent volt a csúcson, elkezdett kapkodva pakolni, akkor mi is egy kicsit jobban körülnéztünk és rémülten láttuk, hogy a fekete felhők egyre közelednek és egyre feketébbek lesznek. A hegyre két út vezetett fel, mi fölfelé a lankásabbat választottuk, a másik, sziklás a túrakönyv szerint csak gyakorlott hegymászóknak ajánlott...Viszont mindenki a szikláson indult lefelé, mondván a sziklák között jobban meg lehet húzódni a vihar elől. No akkor annak már fele sem volt tréfa, egyre sötétült el a világ, aztán leszakadt az ég....Nem jutottunk nagyon messzire, csak egy kicsit lefelé a csúcstól, nehogy belénk csapjon a villám... Egy másik hegymászó párral szorosan egymáshoz bújva, fejünket lehajtva vártuk, hogy vége legyen a viharnak és reménykedtünk, hogy amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is múlik... a fejünkön kopogott a jég, a hőmérséklet vagy 10 fokott ugrott lefelé, kezdtünk átfagyni és halálfélelmünk volt.. Megállt az idő, nem volt semmi más, csak mi, a hegy és a vihar.. Ezt megérteni nem lehet, át kell élni, benne kell lenni, hogy tudja az ember, miről is van ilyenkor szó.. Mikor kicsit csendesedett a vihar, a még mindig zuhogó esőben elindultunk lefelé, jó ha fél métert látva magunk előtt, szikláról sziklára csúszkáltunk, közben én Gáborért aggódtam halálra magam (a tériszonya miatt, jaj csak nehogy lenézzen és lássa, milyen magason vagyunk...), ő pedig miattam, mert nem volt időm rendesen felöltözni, így rövidgatyában és szétfagyott kezekkel másztam lefelé...

Aztán hirtelen kisütött a nap, mi leértünk a sziklák aljára és tényleg nem tudtunk elégszer hálát adni, hogy túléltük..



De nem rossz emlékként maradt meg bennünk ez a túra, egyrészt nagyon sokat tanultunk belőle, másrészt ott volt az elégtétel, a büszkeség, hogy elértük a célunkat, felértünk a hegycsúcsra és épségben le is jutottunk onnan.

Nehéz ellenállni, ha valakit hívnak a hegyek... Nagyon sajnálom Zsoltékat, de talán a családjukat is vígasztalja az a tudat, hogy ők élték az álmaikat és ott álmodnak tovább, ahol mindig is szerettek lenni... A nagy hegyek végtelen messzeségében...

"Láttam Uram, a hegyeidet
S olyan kicsike vagyok én.
Szeretnék nagy lenni, hozzád hasonló,
Hogy küszöbödre ülhessek, Uram.
Odatenném a szivemet,
De apró szivem hogy tetszene néked?
Roppant hegyeid dobogásában
Elvész ő gyönge dadogása
S ágyam alatt hál meg a bánat:
Mért nem tudom hát sokkal szebben?
Mint a hegyek és mint a füvek
Szivükben szép zöld tüzek égnek
Hogy az elfáradt bogarak mind hazatalálnak, ha esteledik
S te nyitott tenyérrel, térdig csobogó nyugalomban
Ott állsz az utjuk végén -
Meg nem zavarlak, én Uram,
Elnézel kis virágaink fölött."

(József Attila: Isten, 1925 ősze)
 

Kommentare:

Bea hat gesagt…

Hát én megértem, hogy hatalmas élmény fenn lenni, elérni a csúcsot. Megértem az eufóriát, a katarzist, hogy hajt az adneralin.
A feleséget is megértem, hogy ezzel együtt vágott bele egy kapcsolatba, kockáztatva, hogy elveszíti élete szerelmét.
DEEEE nem értem, hogy ilyen életforma mellett miért kellett gyerekeket vállalni? Nem tudom, hogy azt a 2 és 4 éves gyereket vajon boldoggá teszi-e majd az életben az a tudat, hogy apa nélkül nőttek fel, hogy az édesapjukat csak fényképről ismerik, hogy SOHA nem tudnak majd vele beszélgetni, hallani a hangját, érezni az illatát. Nem tudom, hogy szabad-e ilyet tenni a gyerekekkel. Mert szerintem onnantól kezdve, hogy gyerekeket vállal az ember igenis tartozik nekik annyival, hogy vigyáz magára, hogy ne adjon okot a sorsnak arra, hogy itt kelljen hagyni őket védtelenül.
Bármi is hajtotta Zsoltékat, bármennyire is a hegymászás tette boldoggá, a gyerekvállalás lemondásokkal jár. Neki is le kellett volna mondania az élete kockáztatásáról. Szerintem.
Ettől függetlenül sajnálom a velük történt.

G.Sz.Szilvia hat gesagt…

Egyetértek Beával így ismeretlenül is! Ez számomra is érthetetlen, hogy a gyerekeire nem gondolt.....

khase hat gesagt…

Bea, teljesen igazad van, azert irtam en is, hogy EN ezt a reszet nem tudom megerteni, mert nekem is a csalad, a gyerek a legfontosabb es azt is tudom, hogy nem tudnek olyan ferfi mellett elni, akinek ilyen "hobbija" lenne. De mind masok vagyunk, ök igy fogadtak el egymast es igen, kivülallokent azt gondolom, hogy a gyerekek miatt talan le kellett volna mondania az ilyen veszelyes dolgokrol, de nem lathatunk a fejebe, nem itelkezhetünk felette. Mindenki ugy eli a sajat eletet, ahogy ö maga a legjobbnak latja, törekedve a boldogsagra es ha ö a lelkiismeretevel össze tudta egyeztetni ezt az eletformat, akkor nekünk nincs jogunk beleszolni. Velemenyünk lehet es jo is, ha van, de mi sem szeretjük, ha valaki idegen itelkezik a mi eletünk felett.
Szomoru dolog, a gyerekeknek arvakent felnöni, a felesegnel özvegykent tovabbelni szivszorito, de ök tudtak csak, mit miert vallalnak..

Bea hat gesagt…

Én sem gondolom, hogy lenne bármilyen beleszólási jogom. Dehogyis!
Azt gondolom, hogy kellenek a világra az ilyen bátor és kitartó emberek, hősök, közülünk valók, magyarok,akik kicsit utat is mutatnak nekünk, hogy tessék, itt van, csak akarni kell, és meg tudod tenni, el tudod érni, legyen az bármilyen cél is.
És helyesbítek is, és nem is azt írom, hogy le kellett volna mondania a hegymászásról, mert arról ezen a szinten már nem lehet. Talán inkább nem kellett volna gyerekeket vállalni. Vagy csak később. De hát ez már tényleg az ő döntésük volt.

Dominika hat gesagt…

Tetszett ez a poszt!
És a kalandjaitok is.