"Hiszem, hogy az embernek mindennap lehetősége nyílik rá,
hogy az élet minden területén eldönthesse, melyik a legjobb lépés."

/Paulo Coelho: A Zahir/

Donnerstag, 25. Dezember 2014

Áldott, békés Karácsonyt

kívánok minden kedves, ismerős és ismeretlen olvasómnak!!!


Idén hosszú idő után először beigli nélkül, de helyette mákos és kakaós karácsonyfa-kaláccsal :))



És mert Karácsony nem múlhat el hó nélkül, irány a hegyek :)) (új kedvenccel, pingvin pajtással:)


Csak hogy ilyen fotók se maradjanak ki :)



Karácsonyfa#Szenteste#Gyertyafény#Ajándékok#Boldogság#Csillogószemek




Dienstag, 30. September 2014

Életjel...

2,5 hónap kihagyás után nehéz újra megtalálni a szavakat... De mivel olyan sokan, kedvesen és aggódan érdeklődtetek, most már muszáj, hogy írjak.

Nem volt túl könnyű ez az elmúlt időszak, Szilvi eltűnése és halála nagyon megrázott és elindított egy lavinát bennem, kivetítve a saját életemre, amivel nagyon sok minden átértékelődött bennem. Igen, kicsit besokalltam a virtuális világból, vagy talán elvesztettem a hitemet benne, a távkapcsolatokból, a távbarátságokból és like-okból, skype-ból és telefonból, mégha fájdalmas is volt néha a fel- és beismerés, hogy ha valami baj van, igazából csak azokra számíthatunk, akik fizikailag is itt vannak velünk, mellettünk. Persze továbbra is vannak olyan távoli barátok, akikhez mély kötelékek fűznek és akikkel jó telefonálni, de sokszor ez a mindennapi életben kevés.. Ehhez párosult az, hogy heteken keresztül nem tudtam aludni, így a lelki teherhez jött az állandó fizikai fáradtság, ingerültség, türelmetlenség, rosszkedv. Jött még hozzá egy felejtős nyár, nyaralás nélkül, mikor szinte végig esett az eső és bár tudtam, hogy ezen változtatni nem tudok, ez sem lendített a hangulatomon.

Marcel is nagyon érzékenyen reagált, sok volt a veszekedés, konfliktus, hiszti és még ha nem is nagyon beszélt a történtekről, mélyen foglalkoztatta a dolog, hihetetlen ragaszkodó lett és nélkülem sehova nem akart menni, semmit nem akart csinálni, félelmei voltak, hogy nem lát többet.. Másrészről az ovikezdés akadályait viszont nagyon jól vette, sokkal önállóbb, mint a tavalyi évben, jön-megy barátokkal, büszke nagy, aki már egyre jobban kiismeri magát és többé-kevésbé lelkesen is jár. Pontosabban 6 hét ovi után már 10 napja élvezi otthon a nagyszülők kényeztetését, igen, ilyen sem volt még, hogy ilyen hosszú időre egyedül hagyjuk Magyarországon, de most ez volt mindenkinek a legjobb, Marcelnek a környezetváltozás és a nagyszülők, nekünk pedig egy kis idő csak magunkra, amiből igencsak kevés jutott az elmúlt években.

Még nem tudom, folytatom-e a blogot, persze tudom, évek múlva lehet hogy megbánnám, mert jó visszaolvasni, "visszalapozni", hogy mi minden is történt velünk, de most más prioritások vannak, máshol van a hangsúly, más alapora helyeztem az életet és más a fontossági sorrend.

Ja, közben megszállott kerékpáros lettem, szinte nem múlik el nap anélkül, hogy nyeregbe ne pattannék, persze kezdetben elátkoztam, hogy hegyen lakunk (néha még most is :), mert valahogy mindig felfelé kell tekernem, de most már 50-60 km-es hegyi túrákat csinálok, mindezt 1000 méter fölött és hihetetlenül élvezem. Különösen a száguldásokat lefelé a hegyekről :)

És bár fényképezőgépet nem nagyon vettem a kezembe mostanában, de hogy ne maradjon a blog fotó nélkül, pár képet a telefonommal készítettem :))

 

 



 

Freitag, 11. Juli 2014

6

Öröm és fájdalom.... Boldogság és szomorúság....Remény és kétségbeesés....Szeretet és elutasítás....Köszöntés és búcsú....Élet és halál... Hogy lehet mindez íly közel egymáshoz??? Hogy bírja el ezt a szív és a lélek??? :((((

Ma még ünneplünk, drága kicsi Marcel, a hatodik születésnapodat, hogy aztán holnap búcsúzzunk :((((

Szavak helyett egy videó, ami most nagyon hosszúra sikeredett, de nem tudtam és nem is akartam törölni, lerövidíteni... Igen, most különösen jó visszanézni és látni a rengeteg mosolyt, a boldogságot, mindazt a csodát, amit ebben az évben megint átélt Marcel, amit együtt átéltünk, az örömöt, azt, hogy vagyunk egymásnak, azt, hogy egészségesek vagyunk és szeretjük egymást és odafigyelünk egymásra. Hisz olyan törékeny az élet, olyan törékeny a boldogság, még sokkal tudatosabbá kell tennünk magunknak és magunkban azt, hogy mi a fontos és miről is szól az ÉLET.....

Drága kicsi Marcel, kívánunk Neked egy nagyon boldog hatodik szülinapot, azt, hogy maradj mindig ilyen mosolygós, ilyen vidám és kiegyensúlyozott, hogy a következő éve(i)d is legyen(ek) ilyen szépek, ennyi élménnyel, szeretettel, barátsággal és örömmel teli(k)!! Nagyon nagyon szeretünk!!!


Freitag, 4. Juli 2014

Drága Szilvim,

mintha csak tegnap lett volna, hogy Bécsben a Gazometerben először találkoztunk. Élénken él bennem minden pillanata, addig csak fotókról ismertelek, aztán előttem álltál, mint egy cserfes kislány és beragyogott a napsugár. Abban a pillanatban eldőlt minden, az első pillanattól kezdve egy hullámhosszon voltunk, az első pillanattól kezdve éreztük, hogy ez valami csodálatos barátság kezdete. Te akkor már szíved alatt hordtad Lolát, ragyogtál, nevettél, beszéltél, beszélgettél, érdeklődtél, mindenkivel kedves voltál, mosolyogtál, mindig mindenről pozitivan gondolkodtál, sugárzott Rólad, Belőled a boldogság.

Emlékszem, mennyit telefonáltunk, minden nap hívtalak a cégtől és mennyit találkoztunk, kávéházban, parkban, otthon és csak beszélgettünk és beszélgettünk. Mivel németül nem tudtál, sokszor kisegítettelek a "bajból", mert Veled mindig történt valami, hol a táskádat lopták el, hol a rossz helyen parkoló autódat szállították el, hol a kulcsodat hagytad el, hol pedig a házkezelőséggel kellett harcolnod. De ennek ellenére mindig mindent pozitivan láttál, tartottad bennem a lelket, mikor nem sikerült teherbe esnem és csak súlykoltad belém, hogy ne adjam fel, meglátom, meglesz az útja-módja és sikerülni fog.

Te voltál a második, aki megtudta, hogy igen, sikerült és velem együtt tiszta szívből örültél, boldog voltál, támogattál, segítettél, amiben csak tudtál.

Egy pillanatig nem volt bennem kétség, mikor Téged választottunk, mikor felkértünk, hogy legyél Marcel keresztmamája. Emlékszem, mennyire megbecsülve érezted Magad, mennyire örültél és megtiszteltetésnek vetted, hogy ezáltal részese lehetsz a családunknak. Mintha nem lettél volna már előtte is az.... Mekkora szeretettel fogadtad mindig Marcelt és mennyire erős volt a kötelék közöttünk.


Aztán szétváltak útjaink, legalább is ami az országokat illeti, Ti Pestre költöztetek vissza, mi Svájcba, de mindig hittük, hogy legyen akármekkora is a távolság, a mi barátságunkat több ezer km sem választhatja szét. Így is volt, amikor csak tudtunk, találkoztunk, még ha csak egy hétvégére mentünk is haza és ha csak félúton is vagy csak pár órára, de összehoztuk és mindig ugyanott folytattuk, ahol hónapokkal azelőtt abbahagytuk.

Másfél éve aztán történt valami, ami elindított Téged lefelé a lejtőn. Ritkultak a telefonhívások, arra hivatkoztál, hogy rengeteg a dolgod, de még akkor is mindig csak inkább rólunk érdeklődtél, magadról nem nagyon panaszkodtál. Igen, tudtuk, hogy valami miatt nem tudsz aludni, mesélted is, hogy egyre jobban megértesz, mit csinálhattam végig és mennyire fárasztó volt az, mikor Marcel mellett éveken keresztül nem aludtam, fáradt voltam. Próbáltam Benned tartani az erőt, ahogy Te mindig bennem, de itt megmutatkozott, hogy a távolság igenis utunkba állt, nem tudtam ott lenni Veled, Melletted, talán akkor jobban megnyíltál volna, mint az éteren keresztül.

Alig egy hónapja, hogy utoljára beszéltünk. Mosolygós volt a hangod, örültem, hogy jobban vagy, mert a Te kívánságod volt, hogy találkozzunk, hogy mindenképp látogassunk meg Téged, Benneteket és mennyire várod már, hogy végre együtt legyünk.

Nem, nem vettem észre, hogy valójában min járnak a gondolataid. Nem, nem vettem észre, hogy valójában mennyire is nem vagy jól. Nem, nem vettem észre, hogy készülődsz valamire, ami végleges. Te, aki a családodnak éltél, mindennél jobban szeretted tündér kislányaidat és a férjedet, mindenkihez volt egy kedves szavad, mindig mindenkin segíteni szerettél volna, a végén mennyire egyedül maradtál és nem láttál más kiutat. Elmondhatatlanul fáj és végtelenül szomorúvá tesz, hogy nem vettem észre, mennyit szenvedtél, nem vettem észre, mennyire nem akartál már élni és nem vettem észre, hogy feladtad.

Egy hónapja azt terveztük, mikor találkozzunk, ha nyáron otthon leszünk. Hétfőn indulunk haza, zokogva pakoltam be a bőröndbe a fekete ruhákat és nem tudom felfogni, hogy most már csak a temetőbe mehetünk :(((((((

Rengeteg a kérdés, amire soha soha soha nem kapunk választ. Nagy a lelkiismeretfurdalás, hogy mit tehettem volna, hogy ne jussál el idáig. De a sok miért sem segít visszahozni Téged.

Szilvikém, most már fentről nézel minket, egy hatalmas űrt hagyva Magad mögött, rettenetesen fogsz hiányozni de a szívünkben tovább élsz és mindig itt leszel velünk!!!!

Donnerstag, 26. Juni 2014

Annyi mindenről

szerettem volna írni az elmúlt két hétben, de valahogy hiányoztak a szavak....

Írtam volna arról, hogy megtartották Marcel szülinapját az oviban, mivel a napja már a nyári szünetre esik, így előrehozták egy kicsit. Mivel ő nem szerette volna, hogy ott legyek, tiszteletben tartottam, de szuper szép és finom sünitortát csináltunk, immár a másodikat, az első 2 évvel ezelőtt készült. Az oviban volt gyertyagyújtás, éneklés, ajándékozás, jól érezte magát Marcel. Hazahozhatta egy napra a csoport-kabala állatot, a kis egeret és jól meg is szeretgedte :) Idén jól jár, mert az ovis szülinapon kívül lesz egy itteni bulija, aztán otthon is lesz ünneplés és még nyaralás alatt is barátokkal, szóval jó kis ünnepség-sorozat lesz.

 


Írtam volna arról is, hogy 12 év és közel 300ezer km után lecseréltük a régi BMW-nket. Soha, de soha nem hagyott cserben minket, hűséges társunk volt a hosszú utak alatt, de régi volt már szegényem és Gábor is régóta "lobbizott" már egy új autó miatt, így kicsit fájó szívvel és kicsit könnyes szemmel búcsút mondtunk neki.... Mennyi mennyi emlék fűzött hozzá.... persze az új is csodás, szuper, batár nagy és annyira extra, hogy eddig még vezetni sem mertem...

Utolsó útjára indul az autónk :)


És hazaér az új :)




Mint egy kisgyerek úgy örült Gábor az új  játékszerének autónak :)


Marcel BMW-gyűjteménye :) (apjára ütött :)




Írtam volna arról is, hogy belecsapott a házunkba a villám, szerencsére mi nem voltunk itthon, csak Gábor, azt mondta, hatalmas csattanás volt, amivel minden elszállt, áram, kábeltv, net és lift is, szuper dolog foci vb idején... a liften kívül szerencsére elég hamar megcsináltak mindent, a lift azóta sem működik, ami végül is nem létszükséglet, fel lehet gyalog is jönni a 3. emeletre, viszont új szomszédaink, akik ma költöztek, kicsit elkeseredtek a hír hallatán.. (írtam volna róluk is egyébként...).

Nem ez a villám volt, ezt csak sikerült lefotóznom :)




Aztán említettem volna, hogy Marcel milyen hős volt, 5 szemölcsöt szedtek le róla, futószemölcsöket, amikkel a még a dubai-i utunk előtt is már kínlódtunk. Egy szó nélkül tűrte (hála az érzéstelenítő kenőcsnek, amit előtte kentem rá :)), remélem, nyom nélkül elmúlik és végre megszabadulunk tőlük...


Beszámoltam volna két csodás kirándulásról, egy Stockhorn-i hegycsúcs-túráról és egy szentivánéjji Niesen-csúcson végignézett meseszép naplementéről is. Volt felvonózás, hegymászás, 15 fokos hegyi tóban fürdés, piknikelés, siklózás is az év leghosszabb napján.

Stockhorn :)










Niesen:)



Árnyékcsalád :)

A "piramishegy" árnyéka :)





 



Írtam volna arról is, hogy ma pontosan 4 éve, hogy eljöttünk Ausztriából és elkezdtük a svájci életünket. Lett volna egy összefoglaló, értékelő poszt az elmúlt 4 évről, arról, hogy mi az, ami most már jó és mi az, ami még mindig hiányzik.

4 évvel ezelőtt... :)

Írnék arról, hogy Marcel mennyire készül az év végi műsorukra, mennyit fejlődött és nőtt megint az elmúlt pár napban, hétben és mennyire várjuk már a nyári szünetet. És persze a hétfői szülinapi partiját, ahol 13 gyerek lesz, esőt jósoltak, úgyhogy nagy buli lesz....És mennyire szereti még mindig a számokat és csak úgy leírja és összeadja és olyan kis okos :)

Nem a gatya ment össze :))




De nem igazán tudok ezekre figyelni, ezek a dolgok mind eltörpülnek, mert 10 napja csak Szilvi körül forognak a gondolataim, segítek, amiben innen messziről tudok, szervezni, szövegeket fogalmazni, agyalni, hogy hol is lehetne még keresni őt, de sajnos 10 nap után sem vagyunk okosabbak.... és ez már egy nagyon hosszú idő....

De bizakodunk és amig van még egy szikrányi remény is, nem adjuk fel a keresést!!! Hiányzol Szilvi!!!