"Hiszem, hogy az embernek mindennap lehetősége nyílik rá,
hogy az élet minden területén eldönthesse, melyik a legjobb lépés."

/Paulo Coelho: A Zahir/

Freitag, 11. Juli 2014

6

Öröm és fájdalom.... Boldogság és szomorúság....Remény és kétségbeesés....Szeretet és elutasítás....Köszöntés és búcsú....Élet és halál... Hogy lehet mindez íly közel egymáshoz??? Hogy bírja el ezt a szív és a lélek??? :((((

Ma még ünneplünk, drága kicsi Marcel, a hatodik születésnapodat, hogy aztán holnap búcsúzzunk :((((

Szavak helyett egy videó, ami most nagyon hosszúra sikeredett, de nem tudtam és nem is akartam törölni, lerövidíteni... Igen, most különösen jó visszanézni és látni a rengeteg mosolyt, a boldogságot, mindazt a csodát, amit ebben az évben megint átélt Marcel, amit együtt átéltünk, az örömöt, azt, hogy vagyunk egymásnak, azt, hogy egészségesek vagyunk és szeretjük egymást és odafigyelünk egymásra. Hisz olyan törékeny az élet, olyan törékeny a boldogság, még sokkal tudatosabbá kell tennünk magunknak és magunkban azt, hogy mi a fontos és miről is szól az ÉLET.....

Drága kicsi Marcel, kívánunk Neked egy nagyon boldog hatodik szülinapot, azt, hogy maradj mindig ilyen mosolygós, ilyen vidám és kiegyensúlyozott, hogy a következő éve(i)d is legyen(ek) ilyen szépek, ennyi élménnyel, szeretettel, barátsággal és örömmel teli(k)!! Nagyon nagyon szeretünk!!!


Freitag, 4. Juli 2014

Drága Szilvim,

mintha csak tegnap lett volna, hogy Bécsben a Gazometerben először találkoztunk. Élénken él bennem minden pillanata, addig csak fotókról ismertelek, aztán előttem álltál, mint egy cserfes kislány és beragyogott a napsugár. Abban a pillanatban eldőlt minden, az első pillanattól kezdve egy hullámhosszon voltunk, az első pillanattól kezdve éreztük, hogy ez valami csodálatos barátság kezdete. Te akkor már szíved alatt hordtad Lolát, ragyogtál, nevettél, beszéltél, beszélgettél, érdeklődtél, mindenkivel kedves voltál, mosolyogtál, mindig mindenről pozitivan gondolkodtál, sugárzott Rólad, Belőled a boldogság.

Emlékszem, mennyit telefonáltunk, minden nap hívtalak a cégtől és mennyit találkoztunk, kávéházban, parkban, otthon és csak beszélgettünk és beszélgettünk. Mivel németül nem tudtál, sokszor kisegítettelek a "bajból", mert Veled mindig történt valami, hol a táskádat lopták el, hol a rossz helyen parkoló autódat szállították el, hol a kulcsodat hagytad el, hol pedig a házkezelőséggel kellett harcolnod. De ennek ellenére mindig mindent pozitivan láttál, tartottad bennem a lelket, mikor nem sikerült teherbe esnem és csak súlykoltad belém, hogy ne adjam fel, meglátom, meglesz az útja-módja és sikerülni fog.

Te voltál a második, aki megtudta, hogy igen, sikerült és velem együtt tiszta szívből örültél, boldog voltál, támogattál, segítettél, amiben csak tudtál.

Egy pillanatig nem volt bennem kétség, mikor Téged választottunk, mikor felkértünk, hogy legyél Marcel keresztmamája. Emlékszem, mennyire megbecsülve érezted Magad, mennyire örültél és megtiszteltetésnek vetted, hogy ezáltal részese lehetsz a családunknak. Mintha nem lettél volna már előtte is az.... Mekkora szeretettel fogadtad mindig Marcelt és mennyire erős volt a kötelék közöttünk.


Aztán szétváltak útjaink, legalább is ami az országokat illeti, Ti Pestre költöztetek vissza, mi Svájcba, de mindig hittük, hogy legyen akármekkora is a távolság, a mi barátságunkat több ezer km sem választhatja szét. Így is volt, amikor csak tudtunk, találkoztunk, még ha csak egy hétvégére mentünk is haza és ha csak félúton is vagy csak pár órára, de összehoztuk és mindig ugyanott folytattuk, ahol hónapokkal azelőtt abbahagytuk.

Másfél éve aztán történt valami, ami elindított Téged lefelé a lejtőn. Ritkultak a telefonhívások, arra hivatkoztál, hogy rengeteg a dolgod, de még akkor is mindig csak inkább rólunk érdeklődtél, magadról nem nagyon panaszkodtál. Igen, tudtuk, hogy valami miatt nem tudsz aludni, mesélted is, hogy egyre jobban megértesz, mit csinálhattam végig és mennyire fárasztó volt az, mikor Marcel mellett éveken keresztül nem aludtam, fáradt voltam. Próbáltam Benned tartani az erőt, ahogy Te mindig bennem, de itt megmutatkozott, hogy a távolság igenis utunkba állt, nem tudtam ott lenni Veled, Melletted, talán akkor jobban megnyíltál volna, mint az éteren keresztül.

Alig egy hónapja, hogy utoljára beszéltünk. Mosolygós volt a hangod, örültem, hogy jobban vagy, mert a Te kívánságod volt, hogy találkozzunk, hogy mindenképp látogassunk meg Téged, Benneteket és mennyire várod már, hogy végre együtt legyünk.

Nem, nem vettem észre, hogy valójában min járnak a gondolataid. Nem, nem vettem észre, hogy valójában mennyire is nem vagy jól. Nem, nem vettem észre, hogy készülődsz valamire, ami végleges. Te, aki a családodnak éltél, mindennél jobban szeretted tündér kislányaidat és a férjedet, mindenkihez volt egy kedves szavad, mindig mindenkin segíteni szerettél volna, a végén mennyire egyedül maradtál és nem láttál más kiutat. Elmondhatatlanul fáj és végtelenül szomorúvá tesz, hogy nem vettem észre, mennyit szenvedtél, nem vettem észre, mennyire nem akartál már élni és nem vettem észre, hogy feladtad.

Egy hónapja azt terveztük, mikor találkozzunk, ha nyáron otthon leszünk. Hétfőn indulunk haza, zokogva pakoltam be a bőröndbe a fekete ruhákat és nem tudom felfogni, hogy most már csak a temetőbe mehetünk :(((((((

Rengeteg a kérdés, amire soha soha soha nem kapunk választ. Nagy a lelkiismeretfurdalás, hogy mit tehettem volna, hogy ne jussál el idáig. De a sok miért sem segít visszahozni Téged.

Szilvikém, most már fentről nézel minket, egy hatalmas űrt hagyva Magad mögött, rettenetesen fogsz hiányozni de a szívünkben tovább élsz és mindig itt leszel velünk!!!!