"Hiszem, hogy az embernek mindennap lehetősége nyílik rá,
hogy az élet minden területén eldönthesse, melyik a legjobb lépés."

/Paulo Coelho: A Zahir/

Dienstag, 30. September 2014

Életjel...

2,5 hónap kihagyás után nehéz újra megtalálni a szavakat... De mivel olyan sokan, kedvesen és aggódan érdeklődtetek, most már muszáj, hogy írjak.

Nem volt túl könnyű ez az elmúlt időszak, Szilvi eltűnése és halála nagyon megrázott és elindított egy lavinát bennem, kivetítve a saját életemre, amivel nagyon sok minden átértékelődött bennem. Igen, kicsit besokalltam a virtuális világból, vagy talán elvesztettem a hitemet benne, a távkapcsolatokból, a távbarátságokból és like-okból, skype-ból és telefonból, mégha fájdalmas is volt néha a fel- és beismerés, hogy ha valami baj van, igazából csak azokra számíthatunk, akik fizikailag is itt vannak velünk, mellettünk. Persze továbbra is vannak olyan távoli barátok, akikhez mély kötelékek fűznek és akikkel jó telefonálni, de sokszor ez a mindennapi életben kevés.. Ehhez párosult az, hogy heteken keresztül nem tudtam aludni, így a lelki teherhez jött az állandó fizikai fáradtság, ingerültség, türelmetlenség, rosszkedv. Jött még hozzá egy felejtős nyár, nyaralás nélkül, mikor szinte végig esett az eső és bár tudtam, hogy ezen változtatni nem tudok, ez sem lendített a hangulatomon.

Marcel is nagyon érzékenyen reagált, sok volt a veszekedés, konfliktus, hiszti és még ha nem is nagyon beszélt a történtekről, mélyen foglalkoztatta a dolog, hihetetlen ragaszkodó lett és nélkülem sehova nem akart menni, semmit nem akart csinálni, félelmei voltak, hogy nem lát többet.. Másrészről az ovikezdés akadályait viszont nagyon jól vette, sokkal önállóbb, mint a tavalyi évben, jön-megy barátokkal, büszke nagy, aki már egyre jobban kiismeri magát és többé-kevésbé lelkesen is jár. Pontosabban 6 hét ovi után már 10 napja élvezi otthon a nagyszülők kényeztetését, igen, ilyen sem volt még, hogy ilyen hosszú időre egyedül hagyjuk Magyarországon, de most ez volt mindenkinek a legjobb, Marcelnek a környezetváltozás és a nagyszülők, nekünk pedig egy kis idő csak magunkra, amiből igencsak kevés jutott az elmúlt években.

Még nem tudom, folytatom-e a blogot, persze tudom, évek múlva lehet hogy megbánnám, mert jó visszaolvasni, "visszalapozni", hogy mi minden is történt velünk, de most más prioritások vannak, máshol van a hangsúly, más alapora helyeztem az életet és más a fontossági sorrend.

Ja, közben megszállott kerékpáros lettem, szinte nem múlik el nap anélkül, hogy nyeregbe ne pattannék, persze kezdetben elátkoztam, hogy hegyen lakunk (néha még most is :), mert valahogy mindig felfelé kell tekernem, de most már 50-60 km-es hegyi túrákat csinálok, mindezt 1000 méter fölött és hihetetlenül élvezem. Különösen a száguldásokat lefelé a hegyekről :)

És bár fényképezőgépet nem nagyon vettem a kezembe mostanában, de hogy ne maradjon a blog fotó nélkül, pár képet a telefonommal készítettem :))